Benda Vivien: Alapjogok korlátozása – technikák a gyakorlatban

Jogi publikáció

I. Bevezetés

Az emberi jogok deklarálása, alkotmányba foglalása átütő erejű történelmi lépésnek bizonyult. A hatékony védelemnek azonban csak a kezdetét jelentheti a tételes jogi elismerés, ahhoz, hogy a személyeket ne lehessen önkényesen megfosztani az őket emberi mivoltuknál fogva megillető jogaiktól, tovább kell lépni és meg kell vonni a beavatkozás határait. Ha a korlátozás feltételeit meghatározzák, az nem a zsarnokságot szolgálja, hiszen az élet gyakorta szül olyan helyzeteket, melyekben elkerülhetetlen alapjogok ütközése, valamely szabadságjog korlátozás alá vonásának szükségessége. Ahhoz, hogy a beavatkozás megfeleljen a jogállamiság követelményeinek, a feltételek alkotmányos szintű rögzítése kívánatos.

Végül releváns a korlátozás tartalmi meghatározása, melyet nem lehet pusztán az emberi jogi dokumentumok szövegéből kiolvasni, az több tényező befolyásolása alapján változik. Egyes jogok abszolút védelmet élveznek, mint például az élethez és emberi méltósághoz való jog, míg más alapjogok esetén viszonyításon alapuló teszt segítségével kell megállapítani a korlátozás alkotmányosságát, melyet az egyes alapjogok természetéből fakadó sajátosságai és az adott eset körülményei egyaránt meghatároznak. Továbbá eltérő a mérlegelés mércéje a nem alapjogok vonatkozásában, ahogy egyes alapjogok más módon kerülhetnek korlátozás alá a normálistól eltérő, különleges helyzetekben is.

II. Alapjogok korlátozása

A korábbi Alkotmány alapjogokat deklaráló és korlátozásuk feltételeit lefektető szakaszának megszületéséhez vezető út első jelentős állomását az 1848-as törvények jelentették. Ezek még csak az alapokat fektették le, nem tartalmaztak jogegyenlőséget kifejezetten kijelentő szabályt, de a rendiség felszámolása lépést jelentett az általános jogegyenlőség felé. A második világháborút megelőző időszakban továbbra sem született írott alkotmány, így az emberi jogok hatékony védelme sem volt biztosítható. A szabadságjogokat ebben a korszakban az állam önmaga felé irányuló megkötésének fogták fel, tehát az állam határozta meg a követelményeket saját magával szemben. A szocializmus alatt jelent meg az első általános jellegű rendelkezés a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikkben, majd a 1949-es első kartális alkotmányt módosító 1972. évi I. törvény ismerte el az emberi jogok tiszteletben tartásának kötelességét és a korlátait. A rendszerváltozást megelőző tárgyalások során az ellenzék tartózkodott a korlátozás álalános jellegű alkotmányba foglalásától, legfeljebb az egyes jogoknál megjelenve fogadta volna el azt. Abban viszont egyetértés volt, hogy az alkotmánynak jogszabályi vonásokat kell magán hordoznia, így szükséges e körben a normatív és technikai jellegű szabályozás. Végül egyezség köttetett és ez által megszületett a korábbi Alkotmány alapjogokra vonatkozó általános szakasza. A 8. § (1) bekezdése az ember jogainak ünnepélyes elismerése annak sérthetetlen és elidegeníthetetlen minőségével együtt, de nem normatív erejű, szemben a (2) bekezdéssel.[1] E szakasz tehát egyfaja zsinórmértékül szolgáló rendelkezés, melynek tartalommal való kitöltése a frissen felállított Alkotmánybíróságra hárult, mely a Sólyom László által megfogalmazott önértelmezése szerint[2] az alapjogok tekintetében aktivista, azokat kiterjesztő módon értelmezi. Egy későbbi interjúban[3] megállapítja, hogy az Alkotmánybíróság célja az alkotmány pozitív értelmezésének megerősítése, de ez értelmezett pozitivizmus, vagyis a morális szempontok sem szorulnak háttérbe, azok az egyes jogoknál jelennek meg.

Az alábbiakban áttekintjük a korlátozás formai és tartalmi ismérveit, külön vizsgálva az egyes jogok jellemzői által meghatározott feltételeket. Az alább bemutatott rendszert azzal kívánatos kiegészíteni, hogy különleges jogrend esetén ettől eltérően alakulnak a korlátozás követelményei, melyeket az Alaptörvény valamennyi minősített állapotra (rendkívüli állapot, szükségállapot, megelőző védelmi helyzet, váratlan támadás, veszélyhelyzet) azonos módon szabályoz. Két fontos garanciális rendelkezés ebben az esetben is érvényesül. Az intézkedéseknek, jogalkotásnak sarkalatos törvényben foglalt keretek között kell maradnia és az alkotmányosság minimumának érvényesülnie kell. Ilyen esetekben el lehet tekinteni a szükségesség-arányosság teszttől, de továbbra is érvényesül az élethez és emberi méltósághoz való jog kiemelt védelme, a kínzás, kegyetlen, megalázó és más embertelen bánásmód, valamint a szolgaság, emberkereskedelem tilalma, továbbá az igazságszolgáltatáshoz fűződő jogok közül az ártatlanság vélelme, a védelemhez, a jogorvoslathoz való jog, a nullum crimen sine lege és a nulla poene sine lege elve.[4]

1. Formai követelmények

A korábbi Alkotmány és az Alaptörvény értelmében az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg.  Ez egyszerre jelent jogalkotói kötelességet és felhatalmazást is.Már a francia Deklaráció hangsúlyozza a törvény fontosságát, mely a közakarat kifejeződése. Leszögezi, hogy a természetes jogok korlátait csak törvény állapíthatja meg. A magyar alkotmányos szabályozás számára több esetben is mintaként szolgált a német alapjogi rendszer, melyben a törvényhozó ilyen jellegű felhatalmazását Gesetzesvorbehaltnak hívják. Egyes szerzők szerint a törvényi szint kikötésének hiánya szélsőséges szabadsághoz vezethet, mely magában hordozza a konfliktusok fokozott veszélyét, továbbá nem adja meg a jogalkotónak azt a szabadságot, hogy fellépjen ezzel a veszéllyel szemben, vagyis megfosztja felhatalmazásától.[5]

A törvényi szint megkövetelése két szempontból is garanciális jelleget mutat.
Egyrészt, a jogbiztonság vonatkozásában, melyet az Alkotmánybíróság a jogállamiság nélkülözhetetlen feltételeként határozott meg.[6] Az Alkotmánybíróság szerint a jogbiztonság megköveteli, hogy a jog, mint egész, valamint annak részterületei, illetve a jogszabályok megfeleljenek a világosság, egyértelműség, kiszámíthatóság és előreláthatóság követelményének.[7] A jogbiztonság gyakran szolgált tartalmi mérceként is, több technikai tesztje került önálló alkalmazásra, így például a bizalomvédelem, mely az Alkotmánybíróság 142/2010. számú határozata[8] szerint a jog viszonylagos állandóságába vetett hiten alapul, amely alapján a jogalanyok döntéseiket meghozzák.
Másrészt, az Alkotmány és az Alaptörvény törvényi szintű jogszabályra utal, vagyis a törvényhozáshoz kapcsolatos biztosítékok is erősítik a garanciális jelleget. A korábbi Alkotmány 1989. október 23-án hatályba lépett módosítása értelmében ,,alkotmányerejű” törvény állapíthatott meg alapvető jogokra vonatkozó szabályozást, ez azonban a gyakorlatban bénító hatású volt, hiszen feltételezte az ellenzék támogatását is.[9] Az alkotmány újabb módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény ezt úgy változtatta meg, hogy az egyszerű törvények mellett kivételként jelent meg a minősített többség követelménye, mely a jelenlevő képviselők szavazatának kétharmadát igényli. A szabályozás problémáját jelentette, hogy ha az alapjog korlátozását enyhíteni kívánta a törvényhozás, ahhoz is a jelenlevők kétharmadának szavazata volt nélkülözhetetlen.[10] Az Alkotmánybíróság úgy tisztázta ezt az ellentmondást, hogy rámutatott arra, hogy a kétharmados követelmény az alapjog lényeges elemét érintő szabályra vonatkozik, ezen a körön kívül az egyszerű szótöbbség az irányadó. Az Alaptörvény nevesíti a sarkalatos törvények körét[11], melyeknél továbbra is fennmarad a kétharmados követelmény.
A magasabb szavazati arány megkövetelése az Alkotmánybíróság szerint nem jelenti valamely hierarchikus sorrend kialakítását, ,,pusztán politikai fontosságukat” jelzi.[12]
Az 31/2001. számú határozatában[13] a testület utal arra, hogy nem feltétel az alapjogokkal kapcsolatos minden rendelkezés esetén a törvényi szint, közvetett és távoli összefüggés esetén elegendő lehet a rendeleti szintű szabályozás is.

2. Tartalmi feltételek

A korlátozásra vonatkozó alkotmányos szintű szabályozások önmagukban csak egy keretet adnak, annak tartalommal történő kitöltése ennél sokkal összetettebb kérdés, melyet befolyásol a jog természete, és amelyet az alkotmánybírósági gyakorlatból olvashatunk ki.

Határvonalat kell húzni az abszolút védelem alatt álló jogok és a viszonyításon alapuló mérlegelést is lehetővé tevő jogok között, melyek egy igen heterogén kategóriát jelentenek, ezért az egyes jogok tekintetében eltérő mércék alkalmazása figyelhető meg.

2.1.    Abszolút jogok

Ezek a jogok semmilyen körülmények között nem korlátozhatók. Az Alkotmánybíróság a halálbüntetésről szóló 23/1990. számú határozatában kijelenti, hogy ,,az emberi élethez és emberi méltósághoz, mint abszolút értékhez való jog” az állammal szemben korlátot jelentenek. Továbbá e körbe sorolhatók bizonyos büntetőjogi garanciák is.

Az élethez való jog

Locke szerint az állam a polgári javak, a tulajdon védelmére jött létre, mely a vagyon és a szabadság mellett magában foglalja az életet is.[14] Eszméi tükröződtek az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat rendelkezéseiben is, amikor deklarálja az élethez való jogot, mely kötelességet ró az államra és a magánszemélyekre is. Utóbbi tekintetében első sorban, egyes esetektől eltekintve, tartózkodási kötelezettség jellemző, mely szempontjából problematikus az önvédelem kérdése, hiszen adott esetben, ha jogtalanul az életére törnek nem minősül törvény által büntetettnek az emberölés. Sólyom László a halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó határozatához fűződő párhuzamos véleményében a természeti állapot visszatérésének minősíti ezt a helyzetet, amikor nem beszélhetünk sem arról, hogy a megtámadottnak joga van ölni, sem arról, hogy kötelessége kioltania a támadó életét. Ebben a koncepcióban tehát egy jogon kívül álló szituáció az önvédelem.

Az önvédelemhez való jog az Alkotmánybíróság szerint részét képezi az élethez való jognak, ugyanakkor annak nem eleme a szabad lőfegyvertartáshoz való jog, ugyanis az az élethez való jogtól történő ,,önkényes megfosztások számának” növekedését eredményezné.[15] Kivételt képeznek a kiemelt jelentőségű közmegbízatást ellátó személyek, illetve akiknek tevékenységükből kifolyólag van veszélyben élete, testi épsége. Előbbi esetben eltekint az igazolástól az Alkotmánybíróság, utóbbi esetben viszont szükséges a bizonyítás.

Az Alkotmánybíróság az első abortuszhatározatban[16] megerősíti az élethez való jog objektív oldalát, miszerint az államnak a jogalkotáson, szervezeti intézkedéseken túl kötelessége az emberi életet és annak létfeltételeit védeni. Az emberi életet nem csak egyéni alanyi jogként kell védelemben részesítenie, hanem általános értelemben, mint értéket, így kötelezettsége kiterjed a keletkezőben lévő emberi élet védelmére, illetve a jövendő generációk életfeltételeinek biztosítására, azonban e kötelesség nem abszolút, lehetőség van a mérlegelésre.

E mozgástér gondolata jelent meg néhány évvel később a környezeti status quo[17] megfogalmazásakor, amikor leszögezte a testület, hogy ,,az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét nem csökkentheti, kivéve, ha ez más alapjog vagy alkotmányos érték érvényesítéséhez elkerülhetetlen. A védelmi szint csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem lehet aránytalan.”[18] Tehát a természetvédelem a jövő generáció életfeltételeivel áll összefüggésben, így az állam életvédelmi kötelessége is kiterjed rá, de mint fentebb olvasható, az nem abszolút jog, lehetőség van a viszonyításon alapuló szükségesség-arányosság formula alkalmazására.

Az emberi méltósághoz való jog

Az ember méltóság elismerése a természetjogi gondolkozás gyümölcse, annak veleszületett mivoltát vallották már az ókori görög gondolkodók, majd a dignitas Rómában is kiemelt jelentőséget kapott. Ugyanakkor az ókor történelmi tényei nem igazolják az emberi méltóság feltétlen tiszteletét. Épp ezért kiemelendő Cicero megközelítése, aki a dignitast megfosztotta társadalmi rangtól való függésétől és kijelentette, hogy az nem az előkelőség kiváltásága, hanem általános, minden embert megillető jog. A kereszténység eszmerendszerében szintén meghatározó kiindulópont az emberi méltóság, melynek forrása az ember Isten képére való teremtettsége.[19] Az ember veleszületett méltósága, tehát objektív, minden személyt egyenlően megillet, melyből az alapvető jogok fakadnak.[20]

A Kant-féle moralista felfogásban a méltóság az ember eszes mivoltán alapul, ami által képes erkölcsi törvényeket szabni önmagának. Szemben a dolgokkal, melyeknek áruk van, a személyeknek méltósága van, mivel helyébe egyenérték nem állítható.[21]
Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön szerint az emberi méltóság jog felett álló érték, nem jog, hiszen az emberi lényeg a jog számára hozzáférhetetlen.[22]

Az Alkotmánybíróság a halálbüntetés eltörléséről hozott határozatában[23] megfogalmazza , hogy az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és hierarchiát teremt azáltal, hogy megállapítja, hogy ez az egység minden mást megelőző legnagyobb érték. Az élethez és az emberi méltósághoz való jog, mint abszolút értékhez való jog az államhatalom korlátját is jelenti. Az indokolásban az alapjogok érinthetetlen lényegét határozza meg, amikor megállapítja, hogy ,, van egy abszolút határ, amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet túl”.[24]  Ezzel az álláspontjával a testület a monista emberfelfogás mellett döntött. Sólyom László párhuzamos véleménye szerint az Alkotmánybíróság elveti a test és lélek különválasztásán alapuló dualista felfogást, egységben szemlélve az ember életét és méltóságát, mely korlátozhatatlan, hiszen maga a légyeges tartalom, mely minden más alapjognak is a lényeges tartalmát képezi, azok korlátozhatóságának abszolút határa.[25]

E felfogással szemben több kritikát is megfogalmaztak, például az állam világnézeti semlegességét veszélyeztetőnek találták a teológiai alapú monista szemléletet vagy az önrendelkezési jog sérelmét látták benne.[26]
Az emberi méltóság másik fontos aspektusa, annak anyajogi jellege a személyiségi jogok vonatkozásában, miután az Alkotmánybíróság kimondta, hogy olyan ,,szubszidiárius alapjog, melyet, mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.”[27]

A személyiségi jogból, mint anyajogból vezette le a testület többek között az önrendelkezéshez, önazonossághoz való jogot, a vérségi származás kiderítéséhez, a házasságkötéshez való jogot.

Az emberi méltóság az élethez való joggal egységben abszolút védelmet élvez, ugyanakkor a személyiségi jogból levezetett egyes jogok már korlátozás alá eshetnek.[28]

 Az élethez való jog és az emberi méltóságot érintő vitás kérdések

Az élethez való jog és az emberi méltóság tehát egységes, oszthatatlan jogok, melyek nem eshetnek korlátozás alá. Azonban vannak esetkörök, melyekben bizonytalan a jog korlátozásának megítélése, a fő problémát az egymásnak feszülő emberi jogok okozzák.

Halálbüntetés

A halálbüntetés meghatározó büntetési nem volt mind az ókorban, mind a középkorban. Egyes keresztény gondolkozók, így Mórus Tamás a 17. században már ellenezte azt, de a legnagyobb hatást Cesare Beccaria gyakorolta az utókorra, aki szerint a közjó sem igazolhatja a halálbüntetést.[29] Bár sok követőre találtak e tanok, még a mai napig nem beszélhetünk a halálbüntetés világszintű eltörléséről.
Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 2. cikke az élettől való önkényes megfosztás tilalma alóli kivételként határozza meg az élet kioltását a bírói ítélet végrehajtása útján, a törvény alapján. 1983-ban az egyezmény 6. kiegészítő jegyzőkönyve eltörli a halálbüntetést békeidőben, de fenntartja azt háború idejére. Végül 2002-ben az egyezmény 13. kiegészítő jegyzőkönyve kimondja a halálbüntetés minden körülmények közötti tilalmát.

Hazánkban 1989-ben döntött úgy az Országgyűlés, hogy a politikai bűncselekmények vonatkozásában nem lehet halálbüntetést kiszabni. A teljes eltörlés azonban nem a törvényhozáshoz, hanem az Alkotmánybírósághoz köthető, mely 23/1990. számú határozatában[30] alkotmányellenesnek minősítette a halálbüntetést. Az indokolásban kitért arra az ellentmondásra, mely az alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8. § (2) bekezdése között állt fent. Előbbi szerint az élettől és az emberi méltóságtól ,,senkit nem lehet önkényesen” megfosztani, míg utóbbi megállapítja, hogy alapvető jogokra vonatkozó szabályokat törvény állapíthat meg, de annak  lényeges tartalmát nem korlátozhatja. Az 54. § (1) bekezdése a nem önkényes megfosztást lehetővé teszi (ez lehet a jogerős büntetési nemként kiszabott halálbüntetés is akár), míg a 8. § (2) bekezdése tiltja a halálbüntetést, hiszen az a lényeges korlátozás tilalmába ütközik, még ha a jog lehetővé is teszi. Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést ezen ellentmondás feloldására, azzal, hogy a későbbi, 1990. június 28-án hatályba lépett 8. § (2) bekezdését jutassa érvényre, a korábbi, 1989. október 23-án hatályba lépett 54. § (1) bekezdésével szemben, vagyis lex posterior derogat legi priori elv kerüljön alkalmazásra. 1993-ban az Emberi Jogok Európai Egyezménye[31], 1995-ben a Polgári és Politika Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának Második Fakultatív Jegyzőkönyve[32] is a belső jog részévé vált, további érveket szolgáltatva az eltörlés mellett.

Az Alkotmánybíróság a fentieken túlmenően megerősítette az Országos Választási Bizottság jogértelmezését[33], mely az alkotmány 28/C. § (5) bekezdés b) pontja[34]alapján elutasította a népszavazás lehetőségét e kérdéskörben. Továbbá a nemzetközi bűnsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény 15. § alapján meg kell tagadni a kiadatást, ha fennáll a halálbüntetés végrehajtásának lehetősége.

Abortusz

A művi terhesség-megszakítás épp oly vitatott kérdés, mint a halálbüntetés, de különböznek abban, hogy az abortusz esetében nem alakult ki olyan nemzetközi szabályanyag, mint a halálbüntetésnél. A megítélés nehézségét az adja, hogy két emberi jog ütközik egymással: az anya önrendelkezéshez való joga és a magzat élethez való joga.
Az alkotmánybíróság első abortuszhatározata[35] megerősítette az élethez és emberi méltósághoz való jog oszthatatlan és korlátozhatatlan mivoltát. 1991-ben az abortuszra vonatkozóan nem született törvényi szintű szabályozás, az egészségügyi miniszter rendeletét formális okokból tartották alkotmányellenesnek, hiszen előírás, hogy az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Az Alkotmánybíróság így tartalmi kérdésben nem foglalt állást [36], az Országgyűlésre bízta, hogy tisztázza a magzat jogi státuszát, eszerint, ha elismeri a törvényhozás az emberi mivoltát, az élethez való jog abszolút védelmét élvezi, viszont ha nem tekinti emberi személynek, abban az esetben már nem abszolút védelmet kell biztosítani számára, hanem az állam intézményes életvédelmi kötelezettségét, vagyis mérlegelhető vele szemben az anya önrendelkezési joga.
1992-ben megszületett a magzati élet védelméről szóló törvény[37], mely nem ismerte el a magzat emberi mivoltát, így törvényben meghatározott feltételek mellett lehetséges az abortusz, míg ,,a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel”.
A második abortuszhatározat[38] ennek a törvénynek az alkotmányosságát vizsgálta. Megállapította, hogy formai oldalról teljesítette kötelességét a Parlament és elfogadta a törvényhozás választását, miszerint a magzat jogi értelemben nem ember.
A másik vizsgált kérdés a ,,súlyos válsághelyzet” volt, melyet a várandós nőnek nem kell bizonyítania, a hatóság pedig nem is vizsgálja. Ez a rendelkezés testület szerint összeegyeztethető az alkotmánnyal, egy állam által támasztott elvi feltételnek felel meg. E feltétel nem enged teljesen szabad utat az abortusznak. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a magzati élet védelmének nincs megfelelő intézményi háttere, ezt végül a megelőző tanácsadó rendszer kiépítésével orvosolta a jogalkotó, mely a Családvédelmi Szolgálatnál történik. A határozat érdekessége annak előremutató jellege a jövő generáció védelme szempontjából. Kimondta, hogy az államnak az objektív intézményvédelmi kötelezettsége, mely az élethez való jog védelméből kifolyólag terheli, összefüggésben áll az anyát a gyermek születése előtt és után megillető védelem kötelezettségén túl az egészséges környezethez való jog valamint az egészséghez való jog biztosításával is.[39]

Eutanázia

A görög eredetű kifejezés, mely szép halált jelent, szintén két jog összeütközésének terrénuma. A beteg önrendelkezéshez és emberi méltósághoz való joga ütközik az élethez való joggal, illetve az ahhoz kapcsolódó állami életvédelmi kötelezettséggel.[40] A kérdéskör külön nehézségét adja, hogy nem alakult ki egyetértés a fogalom körül. A köznyelvben eutanáziának tekintik az élet olyan jellegű kioltását is, mely nem a beteg kívánságán alapult vagy amelyet nem orvos végzett el. Az eutanázia, mint kifejezés nem jelenik meg a tételes jogban, de egyes ismérvei meghatározhatók, így arra az orvos-beteg kapcsoltban kerülhet sor, az orvos szándékos magatartásával előrébb hozza a beteg halálát, aki gyógyíthatatlan és kifejezetten erre irányul a kívánsága.[41]

 Magyarországon 1998-ig nem szabályozták megfelelően a betegek jogait, a kezelés folytatása vagy beszüntetése egyedül az orvos döntése volt, a beteg csak tárgya volt a kezelésnek.[42]  Tragikus események[43] vezettek az 1998-as egészségügyi törvényhez[44]. E törvény meghatározott feltételek mellett lehetővé teszi a passzív eutanáziát, mely egyben önkéntes is. Ennek értelmében az olyan súlyos betegségben szenvedőknek, ,, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül- megfelelő egészségügyi ellátás mellett is- halálhoz vezet és gyógyíthatatlan” joguk van az ellátás visszautasításához, mely további feltételekhez van kötve, így a visszautasítást közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni, ha a beteg írásképtelen, két tanú együttes jelenlétében teheti meg. További érvényességi feltétel, hogy egy háromtagú orvosi bizottságnak kell megvizsgálni és egybehangzóan nyilatkozni, hogy a beteg a következmények tudatában hozta meg a döntést, és hogy a törvényi feltételek fennállnak. Ez követően a harmadik napon ismételten ki kell nyilvánítania szándékát a betegnek, ezeken felül pedig törvénybe iktatták a beteg döntésének megváltoztatására irányuló kísérlet kötelezettségét.

Sokak szerint ezek alapján indokolatlanul bonyolult procedúrának teszik ki a beteget és viszonylag kevés esetben valósul meg valamennyi feltétel, így nem biztosítják az önrendelkezéshez való jog érvényesülését. Az Alkotmánybíróság a 22/2003. számú határozatban[45] bírálta el az ezzel kapcsolatos indítványokat. A testület szerint az önrendelkezési jog az emberi méltóságból, mint általános személyiségi jogból levezethető részjogosítvány és mint ilyen nem élvez abszolút védelmemet, a törvény alapján, szükségesség-arányosság teszt alkalmazásával, a lényeges tartalom tiszteletben tartásával korlátozható.

Büntetőjogi garanciák

Az abszolút jogok körébe tartoznak bizonyos büntetőjogi garanciák is. Az Alkotmánybíróság az elévülési ügyben hozott határozatában[46] kimondta, hogy ,,az alkotmányos büntetőjog alapintézményei legfőbb esetben fogalmilag sem relativizálhatók, s nem képzelhető el velük szemben mérlegelhető más alkotmányos jog vagy feltétel. A büntetőjogi garanciák ugyanis már egy mérlegelés eredményét tartalmazzák, azt, hogy a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát az állam viseli.” A határozatban az ártatlanság vélelme és a nullum crimen sine lege feltétele kerül kiemelésre. A 6/1998. számú határozat[47] pedig kiterjeszti ezt a tisztességes tárgyaláshoz való jogra is, mely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, perben jogait, kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a tisztességes tárgyaláson belül ki lehet alakítani olyan ismérvrendszert, amelyek alapján értékelhető bizonyos korlátozás. Így például jogszerű, hogy a Büntetőeljárásról szóló törvény lehetővé teszi a nyilvánosság korlátozását vagy adott esetben kizárását.[48]

2.2.   Viszonyításon alapuló korlátozás

A fent ismertetett abszolút jogok nem eshetnek korlátozás alá, a korábbi Alkotmány már idézett 8.§ (2) bekezdése azonban, meghatározott feltételek mellett, lehetővé tette a korlátozást, ahogy lehetővé teszi az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés is, mely meghatározza a korlátozás módját, amikor kijelenti, hogy alapvető jogot csak a szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan lehet korlátozni.

Sólyom László a 2/1990. számú határozathoz fűzött különvéleményében[49] már rávilágított a korlátozás módjának fontosságára. Rámutat arra, hogy egy alapvető jog korlátozásának alkotmányosságához nem elegendő az alkotmányos cél megléte, vagyis a később hatályon kívül helyezett (3) bekezdésben foglalt ok fennállása, további feltétel az, hogy valamely alapvető jog védelme más módon nem biztosítható és mértéke olyan lehet, amely ehhez feltétlenül szükséges. Ez egyrészt az amerikai compelling state interest, másrészt a német arányosság doktrínájának megjelenését jelentette.[50] Előbbi három feltételt szab meg. Az első, hogy a jog korlátozása nem pusztán fontos, hanem kényszerítő társadalmi célból történjen, a második, hogy a jogkorlátozó törvény alkalmas legyen e cél elérésére, végül pedig hogy enyhébb módszer ne álljon rendelkezésre a cél eléréséhez.[51]

A (3) bekezdés hatályon kívül helyezését követően az Alkotmánybíróság gyakorlatából lehetett kiolvasni a célokat így például  ,, közélet tisztasága”[52] vagy ,, nyomós közérdek”[53] a már említett más alapvető jog érdeke mellett.[54] Ezen célokon felül szerepet kell, hogy kapjon a szükségesség kritériuma is, mely azt mutatja meg, hogy elengedhetetlen-e az intézkedés a cél eléréséhez.

Tehát Sólyom László fogalmazta meg a német gyökerekre visszanyúló szükségesség-arányosság tesztet, melyet következetesen alkalmazott ezt követően az Alkotmánybíróság.[55] A 11/1993. számú határozatban kimondja, hogy ,, a korlátozás nem alkotmányellenes akkor, ha elkerülhetetlen, ha arra kényszerítő ok szolgáltat alapot, s a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt céllal arányban van.”[56]

Az alapjogi teszt elemeit vizsgáljuk a következőkben:

Lényeges tartalom

Az alapjog korlátozása nem érintheti annak lényeges tartalmát. A német eredetű fogalmat Vörös Imre alkotmánybíró objektív szempontból határozza meg, eszerint ha a korlátozás az alapjog lényeges tartalmát érinti, az annak kiüresedéséhez vezethet. Ebben az esetben már nem is beszélhetünk az alapjog korlátozásáról, sokkal inkább annak sérelméről, ezért első lépésben azt kell vizsgálni, hogy alapjog-sérelemről vagy alkotmányos korlátozásról van-e szó, aszerint, hogy érinti, avagy sem a lényeges tartalmat. A szükségességet, illetve arányosságot csak e lépés után lehet vizsgálni.[57]

Ezzel szemben Sólyom László a fogalom szubjektív jellegét hangsúlyozza, azzal, hogy leszámítva a rendkívüli jogokat, mint az élethez és emberi méltósághoz való jog, amit célszerűbb is kivenni a mérlegelés köréből, a lényeges tartalom meghatározása mindig a körülményektől függ, így azt a szükségesség-arányosság ismérvével lehet kibontani, vagyis nincs egy olyan első ,, szűrő”, mint Vörös Imrénél, mely akár kizárhatja a szükségesség-arányosság alkalmazását.[58]

A szükségesség-arányosság teszt

Az Alkotmánybíróság működésének korai éveiben kidolgozta a tesztet, mely változatos neveken szerepel. Blutman szerint[59] legalább kilencféle elnevezése jelent meg a határozatokban, így többek között ,, alapjogi teszt”, ,, alapjogvédelmi teszt, ,, szükségesség-arányosság teszt” is használt fogalom.

A korlátozás akkor szükséges, ha más alapjoga vagy valamilyen alkotmányos cél indokolja. A gyakorlat azt mutatja, hogy az Alkotmánybíróság előbbit fogadja el inkább.[60]

A 30/1992. számú határozatában[61] a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásával kapcsolatban rangsort fektet le a testület, mely szerint leginkább annak a korlátozó törvénynek az alkotmányosságát fogadja el, mely másik alanyi alapjogot véd és érvényesít közvetlenül, ezt követi az, hogy ha e jogot közvetetten, valamely intézmény közvetítésével védi, végül, ha elvont érték érdekében korlátozza.

A szükségesség a tulajdonhoz való jog területén relativizálódott[62], ugyanis annak mércéje helyett a közérdeket alkalmazzák, mely enyhébb, hiszen legfeljebb a nyilvánvaló megalapozatlanságot vizsgálja az Alkotmánybíróság.[63] Ugyanakkor megfigyelhető egy tendencia, miszerint a szükségesség háttérbe szorulását az arányosság hangsúlyosabbá válása ellensúlyozza. A korlátozás akkor arányos, ha az elérni kívánt céllal egyensúlyban van, vagyis a cél fontossága és az okozott alapjogsérelem arányban áll egymással.

 Az arányosság magába foglalja az alkalmasság kritériumát is, vagyis a legkevésbé korlátozó és az alkalmas eszköz használatát is.[64]

Az alkalmasság követelménye két mércére bontható.  Az enyhébb a cél és az eszköz közötti kapcsolatot követeli meg, azt nem vizsgálja, hogy rendelkezésre áll-e más eszköz is. A szigorúbb mérce már arra ad választ, hogy az adott cél más eszközzel is elérhető-e, eszerint akkor felel meg a korlátozás az alkalmasság ismérvének, ha a nincs más eszköz, mellyel az adott cél elérhető lenne.[65]

III. Egyéni jogok a köz védelmével szemben

Bizonyos alapjogok gyakorlásának egyik pólusán az egyén áll, míg a másikon egy nagyobb, épp ezért vitathat csoport. Ilyen jog a véleménynyilvánítás szabadsága, mely visszaélésszerű alkalmazásával sérelmet jelenthet a társadalom egyes csoportjai számára. A védett csoport köre igen tág lehet, így e körben említhetjük a gyűlöletbeszéd problémáját, de a gyermekek erkölcsi fejlődésének megóvását bizonyos számukra káros tartalmakkal szemben. Végül itt vizsgáljuk a tulajdonjog elvonásának kérdéseit, melynél a közérdek oly hangsúlyos szerepet kapott, hogy a fent bemutatott klasszikus alapjogi teszt átalakulásához vezetett.

1.    A véleménynyilvánítás szabadsága

A korábbi Alkotmány 61. § (1) bekezdése kinyilvánította a szabad véleménynyilvánításhoz és a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot, a 61. § (2) bekezdése pedig a sajtó szabadságát, annak állam általi elismerését és védelemben részesítését.

Az Alkotmánybíróság 1992-ben elismerte a véleménynyilvánítás kitüntetett szerepét. A határozat[66], értelmében a véleménynyilvánítás ,,anyajoga” az ún. ,,kommunikációs alapjogoknak”, így a külön nevesített szólás- és sajtószabadságnak, utóbbi részeként valamennyi médium szabadságának, továbbá az információk szabad megszerzésének. Ezeken túl ide sorolható a művészi, irodalmi alkotás, a művészi alkotás terjesztésének, a tudományos alkotás, tudományos ismertek tanításának szabadsága illetve a lelkiismereti és vallásszabadság és a gyülekezési jog.

Az Alaptörvény hatályba lépése nem eredményezett különösebb változást a véleménynyilvánítással kapcsolatos alkotmányjogi megközelítésben. Az Alkotmánybíróság a 22/2012. számú határozatában[67] kimondja, hogy szövegegyezés esetén irányadónak tekinti a korábbi, adott szakaszhoz fűződő gyakorlatot.

Sári János három csoportba sorolja a korlátozás indokait.[68] Különbséget lehet tenni aszerint, hogy a korlátozás az állam és a társadalom egészének, az egyes társadalmi csoportok érdekének védelmét vagy egyéni érdekek érvényesülését szolgálja.

Az első csoportba tartoznak a büntetőjogi és polgári jogi tilalmak, például, amikor a büntetőjog tiltja a hamis tanúzást kommunikációs vonatkozása ellenére vagy a polgári jog területén tilalmazott jogellenes szerződéskötés, mind szóban, mind írásban. Ide sorolható a minősített adat fogalma alá eső adat is. Az Alkotmánybíróság 25/1991. számú határozata[69] szerint az államnak legitim érdeke fűződhet az ilyen adatok védelméhez, feltétel azonban a törvényi szintű szabályozás. További fontos terület a nemzeti jelképek védelme, illetve a közrendi klauzulák köre, így a köznyugalom vagy a közerkölcs védelme. Előbbit érint a 18/2000. számú határozat[70] mely a rémhírterjesztéssel foglalkozik. A határozat értelmében a büntetendő magatartások köre túl széles volt, ugyanis az ,, információs robbanás” eredményeképpen nem csak az okozható nagyobb kár, a hamis tájékoztatás gyors terjesztése és nagyobb elterjedése valósul meg, hanem a cáfolat, a megfelelő tények közlésének, bizonyításának a lehetősége is kiszélesedik.

A második csoportba sorolható például a gyűlöletbeszéd vagy a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadásának tilalma.

Végül az egyéni érdekeket védik a személyhez fűződő jogok, a személyes adatok védelme, mely az Alkotmánybíróság 30/1992. számú határozata[71] szerint az emberi méltóságon alapul, mellyel összeütközés esetén a véleménynyilvánítás szabadsága is korlátozásra kerülhet. A határozat nevesíti e körben a jó hírnév és becsület védelmét.[72]

A véleménynyilvánításnak az alábbiakban egyes nagy területeit külön vizsgáljuk.

1.1. A gyűlöletbeszéd

A véleménynyilvánítás jogának egyik korlátja lehet a gyűlöletbeszéd, mely egy amerikai eredetű kifejezés (hate speech). Azok a beszédek sorolhatóak ide, melyek előítélettől, gyűlölettől vezérelve a társadalom faji, etnikai, vallási, nemi csoportjairól, a csoporthoz tartozásukra tekintettel mond olyan véleményt, mely sérti a csoport tagjait és a társadalomban gyűlöletet kelthet.[73]

A korlátozás mellett és ellen is szólnak érvek, mint fent láthattuk első sorban az individuális és a közösség-központú szempontok állnak egymással szemben. A korlátozás ellen érvelnek, akik a vélemények egyenjogúságára[74] vagy az egyéni autonómiára hivatkoznak.[75] Ezek a gondolatok a véleménynyilvánítás szabadságát összefüggésben látják a demokráciával, a gyűlölködő vélemények szigorú korlátozása felborítaná a társadalomban kívánatos egyensúlyt.[76] Dworkin szerint a jól működő tisztességes demokráciában, minden egyenjogú személy részt vehet a döntések meghozatalában és hallathatja a hangját.[77]  Az Alkotmánybíróság a 37/1992. számú határozatában[78] hangsúlyozta a kiegyensúlyozottság követelményét, a társadalomban megjelenő vélemények teljes körű, arányos valósághű megjelenését, így a fent ismertetett vélemény, miszerint a korábbi szabályozás és alkotmánybírósági gyakorlat az individualista szempontok talaján állt, látható, hogy nem pontos.

A gyűlöletbeszéd magába foglalja a közösség elleni izgatás, az önkényuralmi jelképek használatának, a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása valamint a nemzeti jelkép megsértésének bűncselekményét.

  • Közösség elleni izgatás bűncselekménye:

A kérdéssel először a 30/1992. számú alkotmánybírósági határozat[79] foglalkozott, mely szerint azok a gyűlölködő kifejezések büntetendők, amelyek aktív, ellenséges magatartás, indulat felkeltésére alkalmasak, vagyis irreleváns a tényleges megvalósulás, tehát veszélyeztető, immateriális bűncselekménynek minősülnek. A védett jogi tárgy egyrészt a köznyugalom, másrészt az egyéni jogok. A köznyugalom megzavarására alkalmasság önmagában nem elegendő ok a korlátozásra, ahhoz az egyéni jogok sérelme is kell, hogy járuljon. Itt utal először a testület az amerikai eredetű clear and present danger elvére[80], amikor a köznyugalom megzavarására irányuló jogsértés ,, világos és jelenvaló” veszélyét írja elő. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság szerint az egyéni jogok alacsonyabb intenzitású veszélytől is megóvandók, így nem feltétel a bűncselekmény megvalósulásához a ,, világos és jelenvaló” veszély. A korábbi Btk. 269. § (2) bekezdésében szereplő gyalázkodás tényállását megsemmisítette, arra hivatkozva, hogy az enyhébb magatartás és a véleménynyilvánítás szabadsága morálisan elítélhető nézetek kifejezésére is kiterjed.

A 12/1999. határozatban[81] a testület megsemmisítette a ,, gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény” elkövetési magatartását, mivel túl tág a fogalom, így önkényes korlátozásra vezet, illetve túlságosan leszállítaná a korlátozás küszöbét.

A clear and present danger mércéje végül a Fővárosi Ítélőtábla döntésében[82] jelent meg, miszerint a gyűlöletre uszítás akkor valósul meg, ha valaki erőszakos cselekedetre, ilyen magatartás vagy kifejezés megvalósítására hív fel, ha a veszélyeztetett jogok konkrétak és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.

A 18/2004 AB határozat[83], majd a 95/2008. (VII.3.) AB határozat is megsemmisítette a gyalázkodás tényállását és kifejezi, hogy véleménynyilvánítás szabadsága az egyéni jogok közvetlen veszélye miatt valósulhat meg, illetve fontos, hogy a köznyugalom megzavarására alkalmas legyen a közlés.

  • Tiltott önkényuralmi jelképek használata:

Már 1993-ban megjelent a Btk-ban ez a tényállás, mely a horogkereszt, SS-jelvény, nyilaskereszt, sarló-kalapács, ötágú vörös csillag vagy az ezeket ábrázoló jelkép terjesztésére, nagy nyilvánosság előtti használatára vagy közszemlére tételére vonatkozott.[84] A törvény lehetővé tette a fent említett jelképek ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból valamint a történelem és a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából való használatát.[85]

A rendelkezést a szólásszabadság túlzott korlátozására hivatkozva támadták meg, azonban az Alkotmánybíróság a 14/2000. számú határozatában[86] kimondta annak alkotmányosságát. A testület szerint a korlátozhatóság határa az, ha, a demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltóságát sértve veszélyezteti a köznyugalmat”. Itt önálló, a gyűlöletbeszédhez képest alacsonyabb küszöbű mércét határozott meg a testület, melynek oka a kevésbé nyugodt magyar történelemben rejlik, illetve itt a védett közösségnek nagyobb  a köre.

  • Nemzeti jelkép megsértése

Szintén 1993-ban jelent meg a Btk-ban a ,, Nemzeti jelkép megsértése” nevű bűncselekmény, mely akkor valósult meg, ha valaki nyilvánosság előtt a Magyar Köztársaság himnuszát, zászlaját vagy címerét sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ vagy más ilyen cselekményt követ el. Az Alkotmánybíróság 13/2000 számú határozata[87] szerint e rendelkezés nem alkotmányellenes, ugyanis az ilyen magatartás egyszerre sérti az állam és a nemzet tagjainak jogait, mert a nemzeti jelképek megtestesítik az ország külső és belső integritását. Itt ismét az izgatástól eltérő, küszöböt alacsonyabban meghatározó mérce jelenik meg.

  • A gyűlöletkeltés és a kirekesztés

Ezek a fogalmak a Smtv. 17. §-ban jelennek meg és felvetnek egy újabb mércét a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatban.

Az 1006/B/2001. számú alkotmánybírósági határozatban[88] azonosította a Btk.-beli ,, gyűlöletre uszítás” tényállását az akkor még az Rttv.-ben, a 3.§ (2)-(3) bekezdésében megtalálható rendelkezéssel, mely megegyezik a későbbi Sttv.-beli gyűlöletkeltéssel. A határozat szerint nem alkotmányellenes a rendelkezés, miszerint a műsorszolgáltatónak tiszteletben kell tartania az ország alkotmányos rendjét, tevékenysége során nem sérthet emberi jogokat és nem valósíthat meg kirekesztést vagy egyes csoportokra vonatkozó nyílt vagy burkolt sértést. A rendelkezések közötti azonosság kiemelése, kifejezi azt, hogy nem csak a büntetőjogban, hanem specifikusan a médiaszabályozásban is előírható a gyűlöletbeszéddel szembeni fellépés. Később, a 165/2011. számú határozatban[89] kifejti, hogy a korlátozás a sajtótermékekre nézve is alkalmazható, nem csak a médiaszolgáltatásokra.

A 1006/B/2001. határozat a kirekesztés alkotmányosságát is vizsgálta és megkísérelte megindokolni a két mérce közötti korlátozhatósági különbséget, melyet a büntetőjog és a közigazgatási szankciórendszer megkülönböztetésében és az ,, elektronikus sajtó” jelentős véleményformáló erejében jelölt meg. Itt eltérés látható a sajtó- és a szólásszabadság között, mely alapján, ami utóbbi által védett, előbbi esetén már alkotmánysértő lehet.

  • Holokauszt és más népirtások tagadása

Az Európai Unió Tanácsának rasszizmust és idegengyűlölet visszaszorítását célzó kerethatározata[90] értelmében a tagállamok kötelesek törvénybe iktatni a holokauszt tagadásának tilalmát. A szöveg alapján elvben valamennyi emberiség elleni bűntett, népirtás, háborús bűncselekmény tagadására kiterjed. Hazánkban 2010-ben került a Btk-ba ,, A holokauszt nyilvános tagadása”, mely nem került alkalmazásra, rövid idő elteltével módosításra került a szakasz, új címe immár ,, A nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása” lett.

Az Alkotmánybíróság a 16/2013. számú határozatában[91] kijelenti, hogy a Btk. 269/C. §. szakasza alkotmányos, megismétli a mind az áldozatokra, a mind a demokratikus értékek iránt elkötelezett személyekre való utalást, továbbá kiemeli a jogállamiság kritériumát, mint alkotmányos célt.

1.2. A sajtó szabadsága

A 17., 18., de még a 19. század polgári forradalmai is zászlojukra tűzték a vélemény, a sajtó, a tanítás szabadságát.[92] Később a 20. század önkényuralmi rendszerei alatt is virágkorát élte a cenzúra, melyre ismét az eltörlés iránti ellenzéki törekvések jöttek válaszul. A forradalmak fő célja az írott sajtó felszabadítása volt. A technikai fejlődés, a rádió, a televízió és az internet megjelenése tovább árnyalja a képet.

Hazánkban még a rendszerváltás demokratikus fordulata után is hatályban volt a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény, mely értelmében az ügyész indítványára a bíróság megtilthatta a sajtótermék nyilvános közlését, illetve az ügyész a bíróság jogerős döntéséig felfüggeszthette azt.[93] Az Alkotmánybíróság a 20/1997. számú határozatban[94] kimondta, hogy alkotmányellenes illetve szükségtelen és aránytalan módon korlátozza az önrendelkezési jogot és a sajtószabadságot, ha az ügyész az érintettek akaratától függetlenül, mások személyhez fűződő jogainak sérelmére és magánvádas bűncselekmény megvalósítására indítványozhatja a sajtótermék vagy az annak nem minősülő irat nyilvános közlésének felfüggesztését illetve megtiltását, melyet a bíróság a fentiekre tekintettel elrendelhet. A testület szerint azonban jelentős érdekek fűződnek a bűncselekmények megelőzéséhez, bár a magánvádas bűncselekmények esetén a sértett önrendelkezési jogát szükségtelenül és aránytalanul sérti a fent említett beavatkozás lehetősége. A közerkölcs vonatkozásában az Alkotmánybíróság nem tartja szükségtelennek és aránytalannak a korlátozást, illetve az időszaki lap előállításának és nyilvános közlésének előzetes bejelentéshez kötését sem.

Lábady Tamás és Sólyom László alkotmánybíró különvéleménye szerint azonban a közerkölcsre való hivatkozáson alapuló ügyészi felfüggesztés is alkotmányellenes, ugyanis a közerkölcs elvont értéke nem elég súlyos érv a véleménynyilvánítással szemben.

A vitatott rendelkezést végül az Alkotmánybíróság 1997.október 31. napján megsemmisítette, majd az Országgyűlés nem tárgyalta újra, így végleg eltörlésre került az.

A sajtó szabadsága kiterjed az írott sajtón túl a rádiózás és a televíziózás, valamint az interneten keresztül közölt elektronikus sajtóra is.

A korábbi Alkotmány 1990-es módosítását követően a 61. § (4) bekezdése a közszolgálati rádió, televízió és hírügynökség felügyeletéről és vezetőinek kinevezéséről, illetve a kereskedelmi rádió és televízió engedélyezéséről, a tájékoztatási monopóliumok megakadályozásáról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatát írta elő. Ebben az időszakban a Magyar Rádió és a Magyar Televízió monopolhelyzetet élvezett, melyhez a nem kielégítő szabályozás is hozzáárult. Egy 1974-ből származó minisztertanácsi rendelet[95] ezen intézmények kormányfelületét írta elő. Az Alkotmánybíróság a 37/1992. számú határozatában[96] ezt alkotmányellenesnek minősítette, de ennek ellenére nem semmisítette meg, hanem elhalasztotta azt, arra hivatkozva, hogy egy alkotmányellenes kormányfelügyelet is jobb, mint a felügyelet teljes hiánya. A határozat indokolásában azonban kitér a testület az elektronikus média kiegyensúlyozottságának és államtól való szabadságának kérdésére is.

A rádióval és a televízióval kapcsolatban további feltételek merülnek fel a frekvenciák véges voltából következő szűkösség miatt. A rádió és a televízió szabadságát, jogilag részletesen szabályozott szervezeti megoldásokkal kell biztosítani. A megoldás alkotmányosságának feltétele az, hogy képes biztosítani a társadalomban meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejeződésre jutását és az elfogulatlan tájékoztatást. Továbbá a törvénynek ki kell zárnia, hogy az állam szervei vagy egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhassanak, ideértve a közvetett befolyásolást és a befolyásolás lehetőségét is. A követelmény vonatkozik a törvényhozásra és a kormányra is, mivel azok ki vannak téve a nyilvános kritikának és az azon keresztül megvalósuló társadalmi ellenőrzésnek. A média befolyásolására lehetőséget szolgálhat a közszolgálati média alkotmánynak nem megfelelő finanszírozása. Az Alkotmánybíróság 47/1994. számú határozatában[97] alkotmányellenesnek minősítette azt, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Rádió költségvetési előirányzata a Miniszterelnöki Hivatal költségvetési fejezetén belül került elhelyezésre, mert ez nem zárja ki a kormány tartalmi befolyásolásának lehetőségét az átcsoportosításokkal.

A rendszerváltozást előkészítő Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai nem készítették el a tájékoztatási törvényt, annak megalkotása az új Országgyűlésre hárult. Mivel a korábbi Alkotmány értelmében a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatára volt szükség az elfogadáshoz, nehezen jött létre konszenzus, így az első parlamenti ciklusban nem került elfogadásra. Végül hosszú vitát követően az MSZP-SZDSZ koalíciós kormányzása alatt született meg A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (Médiatörvény). A törvény német mintára társadalmi szervezetek képviselőiből álló kuratóriumot határozott meg, míg francia mintára a parlamenti pártok delegálhattak tagokat a közmédiát felügyelő testületekbe.[98] Utóbbiba tartozott például az Országos Rádió és Televízió Testület vagy a Panaszbizottság is.

1998-at követően a Magyar Rádió, Magyar Televízió, Duna televízió és a Magyar Távirati Iroda kuratóriumának elnökségében meghaladta a kétharmadot a pártok jelöltjeinek száma. Az Alkotmánybíróság 22/1999. számú határozatában[99] elutasította e jelenség alkotmányellenes mivoltának megállapítására irányuló indítványt, továbbá a mulasztásban megvalósuló alkotmányellenességet sem állapította meg, melyet arra alapoztak az indítványozók, hogy a törvény nem garantálja a politikai pártok ilyen nagy befolyásának kizárását. A testület arra hivatkozott, hogy alkotmányos szempontból,, kisebb veszélyt” jelent az egyoldalú összetételű elnökség a véleménynyilvánítás szabadságára, mint, ha nem működne médiakuratórium.

Az Alaptörvényt megelőzően születetett 2010. évi CIV. törvény a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól (továbbiakban Smtv.), melyet szellemiségét tekintve ,, előalkotmánynak” is tartanak, illetve a 2010. évi CLXXXV. törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról (továbbiakban: Mttv.) Felmerült, hogy a korábbi és az új szabályozás között alapvető különbség, hogy előbbi liberális-individualista (egyén-központú) jellegű volt, míg az új szabályozás a kommunitarianista (közösség-központú), tehát a közösségi érdekeket veszi elsődlegesen figyelembe. Ugyanakkor ez a szembeállítás nem feltétlenül valósult meg, ha az Alkotmánybíróság gyakorlatát nézzük, mely a szólásszabadságot érintő ügyekben mérlegelte és érvényesítette a közösségi célokat, amíg azok nem sértették az egyéni dimenziót.[100]

1.3. A vélemény és a sajtó szabadságának összefüggése a közerkölccsel

A közrendi klauzulák leggyakrabban a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának korlátozásával összefüggésben kerültek felhívásra.

A közerkölcsöt se nemzetközi, se nemzeti dokumentumok nem határozzák meg, habár lehetővé teszik, hogy a korlátozás alapjául szolgáljanak.

Az Stv. 14. § (1) bekezdése lehetővé tette, hogy a hatóság megtagadja a sajtótermék nyilvántartásba vételét, amennyiben az a közerkölcsöt sérti. A 34/2009. számú alkotmánybírósági határozat[101] megsemmisítette ezt a rendelkezést, ugyanis annak értelmében nem csak az időszaki lap címét és célját kell bejelenteni, hanem a hatóság köteles a bejelentett célt megvizsgálni és döntési jogosultsága kiterjed a nyilvántartásba vételi kérelem elutasítására is. Ez a sajtótermék által közölni kívánt gondolatok előzetes tartalmi ellenőrzését jelentené, ami cenzúrának minősül.

Az Alkotmánybíróság az Smtv.-vel kapcsolatban a 165/2011. (XII. 20.) határozatában[102] megállapította, az állam kiskorúak védelmére vonatkozó kötelezettsége versengő helyzetben van bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás szabadságával. Kiemeli, hogy a kiskorúak védelmét szolgáló rendelkezés sajátos jellegű, hiszen maga a tartalom nem jogsértő, jogszerű lehet akár a pornográf vagy az erőszakos tartalom is, a korlátozás a közlés módjára vonatkozik. Továbbá kimondja, hogy a kiskorúak védelme a közerkölcsön alapul, melynek fogalma és tartalma tértől és időtől függ, de a gyermekek védelmét viszonylag állandó egyetértés övezi, ezért nem vizsgálja felül annak ,,tartalmát, megalapozottságát, célszerűségét” és a kiskorúak védelmét biztosító rendelkezéseket szükségesnek és arányosnak tartja.[103]

2.    Tulajdonhoz való jog

Mint fentebb olvashattuk, Locke filozófiájában is kiemelkedő szerepet kapott a tulajdon, mely szerinte már természeti állapotban megjelent és amely az  életet, szabadságot valamint a vagyont foglalta magába. E tulajdon védelmében jött létre az államhatalom is felfogása szerint.[104]

A francia Deklaráció kinyilvánította, hogy a tulajdon az ember szent és sérthetetlen joga, elvonni csak törvény alapján, a közjó érdekében lehet, megfelelő kárpótlás mellett.[105]

A korábbi Alkotmányunk 13. § (2) bekezdésében is ezen feltételek köszönnek vissza, amikor kimondja, hogy ,, tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”

Az Alaptörvény a korábbi Alkotmány tulajdonra vonatkozó rendelkezését átvette, kiegészítve a társadalmi felelősség hangsúlyozásával. A tulajdon társadalmi kötöttségének gondolata már a második világháborút megelőző polgári jogi tervezetekben is megjelent és az Alkotmánybíróság gyakorlata által is elfogadott gondolat. [106]

A kezdetben az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jogot polgári jogi értelemben fogta fel[107], mely a szigorúbb szükségesség-arányosság mérce alkalmazását jelentette. A 64/1993. számú határozat[108] azonban koncepcionális változást hozott szakítva a polgári jogi megközelítéssel, amikor kimondta, hogy az alkotmányi tulajdonvédelem köre és módja nem feltétlenül követi a polgári jogi fogalmakat. Különbséget tesz a tulajdon teljes elvonása és a tulajdonhoz való jog egyéb korlátozása között, utóbbi esetén az egyszerű közérdek is a korlátozás alapja lehet. Tehát két fajta mérce alapján történhet a tulajdon korlátozása, a kisajátítás és az egyéb tulajdonkorlátozás esetében.

Előbbire a korábbi Alkotmány 13. § (2) bekezdése vonatkozott, utóbbit pedig a beavatkozás arányossága alapján lehet elbírálni.

A határozat értelmében a tulajdon teljes egészében történő elvonása kisajátításnak tekinthető. Ugyanakkor nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy hol húzódik a határ a két esetkör között. A közérdek fogalma, mely alapján lehetséges a kisajátítás foganatosítása, igen csak képlékeny, ebből kifolyólag Téglási András szerint aggályokat vet fel egyrészt az, hogy közvetlenül az állam határozza meg, mi a köz érdeke és ez végső soron az alapjogok, kisajátítás tekintetében a tulajdonhoz való jog erodálásához vezethet. Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban a 25/2006. számú határozatában[109] kimondta, hogy a közérdek megítélése a jogalkotó feladata, a testület csupán a korlátozás indokoltságát és arányosságát vizsgálja, vagyis a közérdekű jelleget nem. A 42/2006. számú határozatban[110] azonban a közérdek jogalkotó által történő meghatározás feltételéül szabja, hogy a jogszabályban olyan pontossággal kell meghatározni a közérdeket, hogy konkrét ügyben lehetővé váljon a közérdekből történő korlátozás szükségességének bíróság általi ellenőrzése.[111]

A 45/1997. számú határozat[112] a Csepeli Nemzeti Szabadkikötőt országos közforgalmú szabadkikötővé nyilvánító jogszabály alkotmányosságát vizsgálta. Adott esetben a hasznosítást az állam végezte, e célra létrehozott gazdálkodó szervezet, költségvetési, önkormányzati szerv útján illetve koncesszió alkalmazásával, de a kikötő teljes területe nem állt állami tulajdonban. Az Alkotmánybíróság szerint a jogkorlátozás aránytalan volt ,hiszen a használat és hasznosítás joga az államot illette meg és ezen felül elidegenítési tilalommal terhelte a kikötőt. E gondolatmenet fényében az korlátozás mértéke releváns a határvonal meghúzásánál a kisajátítás és az egyéb tulajdonkorlátozás között.

A kisajátításnak nem tekinthető korlátozás esetén a közérdek megléte a fő szempont, melyet tág értelemben kell venni, a más magánszemély tulajdonjogának védelmét is magába foglalja, ilyen esetben szükségképpen felmerülhet két tulajdonjog közötti kollízió. Az ilyen ütközések feloldására szolgáló szabályok problémáját az jelenti, hogy két érdeket kell mérlegelni, melyet a konkrét esetben lehet csak megvalósítani. E korlátozás esetén is mérvadó az arányosság, azzal, hogy a kártalanítás az egyébként aránytalan tulajdonkorlátozást arányossá teheti.[113]

Kiemelt kérdéskör a földtulajdoné, mely az Alkotmánybíróság szerint véges jószág, ,, nélkülözhetetlensége, megújulóképessége, különleges kockázatérzékenysége és alacsony nyereséghozama” különös szociális kötöttséget alapoz meg, indokolva a közérdek érvényesítését a tulajdonosi jogokkal szemben.[114]

IV. Az egyéb alapjogokkal kapcsolatban kifejtett alkotmánybírósági tételek

1.        A hátrányos megkülönböztetés tilalma és a pozitív diszkrimináció

1.1.            A hátrányos megkülönböztetés

 A hátrányos megkülönböztetés elvi alapját az igazságosság szolgáltatja, mely Arisztotelész szerint lehet általános (,, igazságos az, ami törvényes”) és lehet különös (,, ami egyenlő”). A különös igazságon belül megkülönböztette az osztó és a kiegyenlítő igazságot. Előbbi alapján megjelent a ma is érvényes tétel, hogy hasonló helyzeteket hasonló módon, különböző helyzeteket, különböző módon kell kezelni, hiszen egyenlőtlenekkel egyenlően bánni a legnagyobb igazságtalanság. A kiegyenlítő igazság a magánszemélyek viszonyában jelenik meg.[115]

Rawls szerint az igazságosság tartózkodás annak elvételétől, ami nem a miénk. A további tisztázandó kérdést az igazságosság elvei jelentik. Ezek meghatározásában mindenki azonos mértékben és módon vehet részt. De ez pusztán hipotetikus egyenlőség, a realitás talaján állva láhatjuk, a valóságban eltérőek az egyes emberek adottságai. Tehát ebben a feltételezett egyensúlyi helyzetben kiegyenlítődnek a különböző érdekek és eljutunk a ,, méltányosságként felfogott igazságosság” fogalmához, mely alapján első ízben az egyenlő szabadságnak kell megvalósulnia, majd a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket szabályozó elveket kell meghatározni. Utóbbi egyenlőtlenség megengedhető, ha az egyenlő szabadság elve megvalósul.[116]

A hátrányos megkülönböztetés tilalma egy háromszereplős jogviszonyon alapul, hiszen mindig van egy harmadik alany is, kinek helyzetéhez lehet viszonyítani a panaszosét. Három megvalósulási módot különböztethetünk meg, eszerint a megkülönböztetés lehet közvetlen, ha valakit a vele összehasonlítható helyzetben lévőktől nyíltan kedvezőtlenebbül kezelnek, de lehet közvetett is, amikor az adott intézkedés látszólag nem eredményez hátrányos megkülönböztetést, valójában azonban egyes személyeket, csoportokat hátrányos helyzetbe hoz. Továbbá lehetséges a viktimizáció, mely a diszkrimináció ellen fellépő személyt sújthatja, leggyakrabban munkahelyén.

Az Alkotmánybíróság először egy pozitív diszkriminációs üggyel[117] foglalkozott, melyben az lefektette a diszkriminációhoz fűződő elvi alapokat, az egyenlőség elvét az emberi méltósággal való összefüggésével emelte ki, amikor kijelenti, hogy ,, a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie”.  Ezt a korábbi Alkotmány 54.§ (1) bekezdéséből vezeti le, így az emberi méltóság szolgáltatott alapot egy általános egyenlőségi szabály megfogalmazásához. [118]

Holló András szerint[119] az Alkotmánybíróság ,, aktivistán” járt el, amikor a 61/1992. számú határozatában[120] a korábbi Alkotmány 54.§ (1) bekezdését és 70/A. § (1) bekezdését egymással összefüggésben vizsgálta. Az 54.§ (1) bekezdésből a testület egy általános egyenlőségi szabályt vezetett le, amely az emberi méltóságon, annak minden ember tekintetében egyenlő voltán alapul. Eszerint az egyenlő méltóságú személyek szempontjait egyenlő mércével kell mérni. Egy másik határozatban[121] ezt tovább differenciálja azzal, hogy nem csak az egyes személyeket kell egyenlő méltóságúként kezelni, hanem egyenlően kell kezelni a személyiség különböző szintjeit és tartalmi vonatkozásait. A nem vagyoni kártérítés tehát alkotmányellenes, ha a személyeket, mint tulajdonosokat nem egyenlően kezeli.

A testület a 70/A. § (1) bekezdést általános egyenlőségi szabálynak tekinti, mely a Magyar Köztársaság területén tartózkodó minden személynek (tehát nem állampolgársághoz kötötten) biztosítja a bármely megkülönböztetéstől, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti[122] különbségtételtől mentesen az emberi és állampolgári jogokat.

1.2.                 A pozitív diszkrimináció

Sólyom László szerint nem volt a legszerencsésebb az a körülmény, hogy az Alkotmánybíróság egy pozitív diszkriminációs ügyet tárgyalt először, ugyanis ez később sok félreértésnek adott táptalajt, sokan feltételezték ez alapján, hogy külön mércéje van a pozitív diszkriminációnak, illetve az ítéletben mondottak csak a pozitív diszkriminációra igazak.[123]

Lényegében az egyenlőség elve alól való kivételről beszélhetünk, melynek célja a hátrányosabb helyzetben lévők esélyegyenlőségének elérése. A korábbi Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése szerint a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel segíti az állam. Az Alaptörvény Szabadság és felelősség című részének XV. cikk (4) bekezdése szintén tartalmaz esélyegyenlőség megvalósítására irányuló intézkedéseket, kiegészítve a társadalmi felzárkózást célzó intézkedésekkel.

Az Alkotmánybíróság a már említett első diszkrimináció témakörével foglalkozó 9/1990. számú határozatában azt vizsgálta, megfelelnek az alkotmánynak a személyi jövedelemadóról szóló törvénynek azon rendelkezései, melyek csökkentették a saját háztartásban legalább három, egyedülállóként legalább két gyermeket nevelő szülők adóalapját. Az Alkotmánybíróság szerint megengedhetőek e pozitív lépések, mert céljuk a gyermekek esélyegyenlőtlenségének kiküszöbölése, tehát, mivel ez egy alkotmányba nem ütköző társadalmi cél, illetve alapjog érvényesülését szolgálja, úgy, hogy a szűkebb értelemben vett egyenlőség (javak mennyiségileg is egyenlő elosztása) nem valósítható meg.

2. Lelkiismereti- és vallásszabadság

A korábbi Alkotmány, csakúgy, mint az Alaptörvény deklarálja a gondolat lelkiismeret- és vallás szabadságát, mely az Alkotmánybíróság 4/1993. számú határozata[124] alapján magába foglalja a meggyőződés szabad megválasztásához, a vallás gyakorlásához való jogot, az együttes és nyilvános gyakorlás lehetőségét, illetve az érme másik oldalát is, a meggyőződés kinyilvánításától való tartózkodás jogát, azaz a negatív vallásszabadságot is. A határozat továbbá kiemeli, hogy a lelkiismereti meggyőződés, melynek része lehet a vallás is szoros kapcsolatban áll az emberi személyiséggel, az emberi méltósággal. Előbbi a jog által csupán kívülről, a külső feltételek tekintetében kerülhet korlátozás alá. Ebből kifolyólag az állam nem foglalhat állást a vallásos hit vagy lelkiismereti meggyőződés igazságtartalmának kérdésében, illetve ezt figyelembe kell vennie a vallásgyakorlás és a meggyőződés szerinti cselekvés esetén is.

A lelkiismereti szabadság szélesebb kört ölel fel, mint a vallás szabadsága, hiszen az ellenkezőjét is, az ateista illetve közömbös nézeteket is magába foglalja. A 46/1994. számú[125] határozat ide sorol bármely erkölcsi vagy bármely egyéb természetű meggyőződést, így a politikait is. Az első abortuszhatározatban az volt a vizsgálandó kérdés, hogy az orvosnak és az egészségügyi dolgozónak joga van-e megtagadni az abortuszban való közreműködést lelkiismereti okokból kifolyólag. A testület a lelkiismereti szabadsággal összefüggésben kiemeli a személyiséggel való szoros köteléket, miszerint az állam senkit nem kényszeríthet arra, hogy meghasonlásba kerüljön önmagával, azaz olyan helyzetbe, amely ,, összeegyeztethetetlen a személyiséget meghatározó valamely lényeges meggyőződésével”.  Az államnak tehát kötelessége az ilyen szituációktól tartózkodni és lehetővé kell tennie az alternatív magatartást, mely során nem alkotmányellenes, ha a lelkiismerete szerint cselekedni kívánó személy arányos áldozatokra köteles.[126]

3.    Gyülekezési jog

Az Alkotmánybíróság viszonylag későn foglalkozott a gyülekezési joggal, az 55/2001. számú határozatában[127] az indítványozók a Gytv. alkotmányellenességét a korábbi Alkotmány által biztosított gyülekezési joggal és a nemzetközi joggal való összeegyeztethetetlenségre alapozták, arra hivatkozva, hogy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 21. cikkébe ütközik. A cikk értelmében csak törvényben meghatározott, olyan korlátozás alá eshet a jog, amely egy demokratikus társadalomban az állam biztonsága, a közbiztonság, a közrend, a közegészség vagy mások jogai, szabadsága védelmében szükséges. Ez alapján alkotmányellenes az indítványozók szerint a törvény azon rendelkezése[128], mely a szervezői minőség feltételeként előírja a magyar állampolgárságot, külföldi állampolgár esetén, a Magyarországon való tartózkodási vagy letelepedési engedélyt, valamint a természetes személyi mivoltot.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának fent említett cikke, éppen lehetővé teszi a korlátozást, továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményének 16. cikkére hivatkozik, mely engedi a külföldi személyek gyülekezési jogának korlátozását politikai természetű gyűlés esetén. A korlátozás célja, hogy a rendezvény lebonyolításában magyarországi viszonylatokban jártas, eligazodni képes személy legyen, aki a törvényben biztosított jogaival tud élni, illetve megállapított kötelezettségeinek magyarországi fizikai jelenlétéből kifolyólag eleget tud tenni. A jogi személyt, mint szervezőt a testület arra hivatkozva utasította el, hogy a gyülekezési jog egyéni jelleggel bír.

4. Egyesüléshez való jog

Az egyesülési jog belső aspektusa az egyesületnek a belső rend kialakítására kiterjedő autonómiája. Ennek lényeges eleme az alapszabály elfogadása és a tagfelvétel kérdése.

Az alapszabály vonatkozásában a törvény ugyan előír minimális tartalmi követelményeket, melyek hiányában megtagadható a nyilvántartásba vétel, de ezen túl szabadság illeti meg az alapítókat. Ilyen minimálisan előírt tartalom többek között az, hogy a szervezet nevének különböznie kell korábban bejegyzett szervezetekétől és nem keltheti azt a látszatot, hogy tevékenységét más jogi személyhez kapcsolódóan fejti ki. Az Emberi Jogok Európai Bíróságát is megjárta az ezzel kapcsolatos magyar vonatkozású ügy[129]. Az alapítók egy APEH Üldözötteinek Szövetsége nevű szervezetet kívántak létrehozni, melynek nyilvántartásba vételét megtagadta a magyar bíróság. A Strasbourgi Bíróság kimondta, hogy a magyar hatóságok részéről ugyan történt jogsértés, de nem az Egyezmény 11. cikkére tekintettel, melyre hivatkozás történt, hanem a 6. cikkre tekintettel. Vagyis nem a névválasztás elutasítása minősült jogellenesnek, hanem a tisztességes eljárás követelményeit sértette meg Magyarország azzal, hogy nem biztosította a fegyverek egyenlőségét, mivel a panaszosokat bizonyos tájékoztatásban nem részesítette, így nem volt módjuk az eljárás iratainak megismerésére és az észrevételek megtételére sem.[130]

5.    Információs jogok

Az információs jogok egyik oldalról a magánélethez, annak háborítatlanságához fűződő érdekből alakultak ki. A személyes adataik felett a természetes személyeket rendelkezési, ellenőrzési jog illeti meg mind másokkal, mind az állammal szemben. Másrészt az információs jogok a demokrácia, átláthatóság követelményét is szolgálják, hiszen a közérdekű adatokhoz való hozzáférés segíti az államhatalom polgárok által történő kontrolljának megvalósulását is.[131]

5.1.    Személyes adatok védelméhez való jog

Az első információs jogokat érintő ügyben[132] az országgyűlési képviselők választásához szükséges ajánlószelvény alkotmányosságát vizsgálta az Alkotmánybíróság. Az ajánlószelvényen fel kellett tüntetni a választópolgár nevét, személyi számát, állandó lakásának címét és a választási nyilvántartásban kapott sorszámát is. A többségi vélemény szerint ez nem sértette a magántitok és személyes adatokhoz való jogot, a korlátozás szükségesnek bizonyult a választójog gyakorlása érdekében. Sólyom László különvéleménye szerint nem elég, hogy az alapjogot egy másik alapjog érdekében korlátoznak, az alkotmányosság további feltétele, hogy ez a védelem más módon nem érhető el, illetve a korlátozásnak feltétlenül szükséges mértékűnek kell lennie. Véleménye szerint a választópolgár nevének és választókerületi számának feltüntetése elegendő az ajánlószelvény hitelességének vizsgálatához, a lakhely, valamint a személyi szám viszont nem szükséges a cél eléréséhez.

5.2. Közérdekű adatok nyilvánossága

Az Alkotmánybíróság a 30/1992. számú határozatában[133] a véleménynyilvánítás szabadságával összefüggésben mondta ki, hogy az információszabadság és a közérdekű adatok megismeréséhez való jog a kommunikációs jogok körébe tartozik, melyeknek anyajoga a véleménynyilvánítás szabadsága és melyeknek csak külső korlátai lehetnek.

A kérdéskörben az egyik kiemelkedően jelentős alkotmánybírósági döntés a 34/1994. számú határozatban[134] született meg. Alkotmányellenesnek minősült, hogy a levéltári szabályok előírták a pártiratok kutatásának miniszteri engedélyét, ugyanis a kutatás szabadsága a véleménynyilvánításból eredő kommunikációs jogok egyike, csakúgy, mint a közérdekű adatokhoz való hozzáférés joga, így adott esetben a korlátozás nem felelt meg e kiemelt védelmi helyzetnek és szükségtelennek, illetve aránytalannak minősült.

Néhány évvel ezelőtt 21/2013. számú határozatban[135] a Fővárosi Bíróság egy ítéletével és azt hatályban tartó Fővárosi Ítélőtábla által hozott döntéssel kapcsolatban vizsgálta a testület a közérdekű adatokhoz való hozzáféréshez való jog esetleges sérelmét. Az indítványozó a Magyar Állami Operaház átvilágításával kapcsolatos jelentés kiadását kérte, de a Nemzeti fejlesztési Minisztérium ezt azon az alapon tagadta meg, hogy a kért jelentés még egy döntést megelőző, azt előkészítő irat és az adott döntést még nem hozták meg. Ezt követően az indítványozó keresetet nyújtott be, melyet, mind az első fok, mind a másodfok elutasított. Az Alkotmánybíróság azonban megalapozottnak ítélte az alkotmányjogi panaszt és megerősítette a 12/2004. számú határozatban[136] kimondott tételt, miszerint a közérdekű adatokra főszabály szerint a nyilvánosság elve vonatkozik, az csak más alapjog vagy alkotmányos érdek védelme, érvényre juttatása érdekében kerülhet korlátozásra, tartalmi kérdéseket vizsgáló jogorvoslat biztosítása mellett, ez nem terjed ki adminisztratív megfontolásokra, így például a közfeladatot ellátó szervek és személyek kényelmi szempontjaira.[137]

V. Összegzés

A korábbi Alkotmány generális jellegű 8. § szakasza, melynek örökségét az Alaptörvény is hordozza, egyszerre deklarálta az emberi jogok elidegeníthetetlen és sérthetetlen voltát, valamint meghatározta a korlátozás formai és tartalmi feltételeit, ezáltal normatív jellegű, technikai szabálynak tekinthetjük. Az előbbi feltétel a törvényi szintet követeli meg, mely a jogbiztonság érvényesülését szolgálja, a törvényhozáshoz fűződő garanciák pozitívumaival kiegészítve.

Tartalmi oldalról határvonalat húztunk az abszolút jogok, illetve a viszonyításon alapuló korlátozás alá eshető jogok között.

Az abszolút jogok, vagyis korlátozás által nem érinthető jogok körébe tartozik az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján az élethez való jog az emberi méltósággal egységben, azzal, hogy utóbbi személyiségi jogok anyajoga és a belőle levezetett jogok már korlátozhatók.  Továbbá egyes büntetőjogi garanciák, mint az ártatlanság vélelme, a nullum crimen sine lege elv, vagy a tisztességes tárgyaláshoz való jog.

A mérlegelésen alapuló korlátozás sem érintheti az alapjog lényeges tartalmát, valamint a szükségesség-arányosság teszt követelményeinek is meg kell felelnie. Így abban az esetben szükséges, ha más alapjog vagy valamilyen alkotmányos cél indokolja a beavatkozást. A korlátozás, akkor arányos, ha az nem lépi túl a cél megvalósításához szükséges mértéket, továbbá, ha a legkevésbé korlátozó, alkalmas eszközt használja.

Az elméleti tételek bemutatását követően láthattuk, hogy egyes, a köz szempontjából igen érzékeny alapjogokon belül nem mechanikusan kerülnek alkalmazásra az alapjogi mércék. Ez egy részről pozitív, hiszen egyes alapjogon belül is lehetnek igen eltérő terrénumok, viszont adott esetben a gyűlöletbeszéd problematikájának körében kérdéses, hogy mennyire tartható fent a közösség elleni izgatás és az önkényuralmi jelkép használata, illetve nemzeti jelkép megsértése között tett megkülönböztetés. Előbbi esetén a véleménynyilvánítás korlátozásához szükségesek az egyéni jogok sérelme, míg az utóbbi két esetkörben elegendő a köznyugalom veszélyeztetése is. Véleményem szerint, a határozatok óta eltelt évek, mint figyelembe vehető történelmi körülmény indokolják a korábbi álláspont felülvizsgálatát. Ez további kérdést vet fel, miszerint tartalmi alapú korlátozás vagy a már alkalmazott, ám pontosabban definiált veszély fogalommal kiegészített közvetlen veszély teszt jelenti a helyes megoldást, amely képes egyensúlyt teremteni az vélemények szabad kinyilvánítása és mind az egyéni, mind a közösségi érdekek védelme között.

Felhasznált irodalom

  • Sólyom László: Az alkotmány emberi jogi generálklauzulájához vezető út. Iustum Aequum Salutare, I. 2005/1. o.-46. o.
  • A megtalált alkotmány? / The Constitution Found? Szerkesztette: Halmai Gábor. Indok Kiadó, Budapest, 2000. 126-  o
  • Emberi Jogok. Szerkesztette: Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 120-380. o.
  • Magyar büntetőjog: Általános rész. Szerkesztette: Horváth Tibor-Lévay Miklós. CompLex Kiadó, Budapest, 2014.
  • Jobbágyi Gábor: Eutanázia (kívánatra ölés). Magyar Bioetikai Szemle. Magyar Bioetikai Társaság, XVI. évf. 1-2. szám, Budapest, 2010. 39.o.
  • Bette Novit Evans: Religious Freedom vs. Compelling State Interests. Kripke Center for the Study of Religion and Society. Omaha, Nebraska, 1998. Volume 9, Number 2.
  • Sári János: Az Alkotmány 61. §-ához fűzött magyarázat. In: Az Alkotmány magyarázata. Budapest, KJK_Kerszöv, 2003. 593-594. o.
  • A médiaszabályozás alkotmányos alapjai, a kommunikációs alapjogok. In: Magyar és európai médiajog. Szerkesztette: Koltay András-Nyakas Levente. CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft, Budapest, 2012. 132-133.o.
  • A magyarországi médiaháború története- Média és politika 1989-2010. Szerkesztette: Paál Vince. Wolters Kluwer Kft, Budapest, 2013.
  • Edwin C. Baker: Gyűlöletbeszéd. Fundamentum, 2008/2.6-9.
  • Drinóczi Tímea – Petrétei József: A gyülekezési jog a Magyar Köztársaságban. In.: Jura 8. Évfolyam. 2002. 1. szám. Pécs.      21-34.o.
  • Téglási András: A hatékonyság kérdése a tulajdon kisajátítása kapcsán. In.: Iustum Aequum Salutare. VIII. 2012. 3–4.

Internetes források

[1] Sólyom László: Az alkotmány emberi jogi generálklauzulájához vezető út. Iustum Aequum Salutare, I. 2005/1. 27. o.-46. o.

[2] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. [a továbbiakban: Sólyom: Az alkotmánybíráskodás…] im. 117.o.

[3] A megtalált alkotmány? / The Constitution Found? Szerkesztette: Halmai Gábor. Indok Kiadó, Budapest, 2000. [a továbbiakban: Halmai: A megtalált alkotmány?] 386.o.

[4] Árva Zsuzsanna: Kommentár Magyarország Alaptörvényéhez. Wolters Kluwer Kft, Budapest. 2013.477-478.o.

[5] Bodo Pieroth-Bernhard Schlink-Thorsten Kingreen-Ralf Poscher: Grundrechte Staatsrecht II. C.F. Müller, 2014.  67.o.

[6]  9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59,65.

[7] 9/1992. (I.31.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.

[8] 142/2010. (VII. 14.) AB határozat.

[9]  Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila: Az emberi jogok általános kérdései. In: Emberi Jogok. Szerkesztette: Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 120.o.

[10] Balogh Zsolt: Az alapjogok korlátozása az új Alkotmányban. Pázmány Law Working Papers, Budapest, 2011/19. 2. o.-4. o.

[11] Jelenleg 32 ilyen törvény van, például a választójogról, a családok védelméről, egyházakról, személyes adatok védelméről.

[12] 4/1993. (II. 12.) AB határozat ABH 1993, 48.

[13] 31/2001. (VII.11.) AB határozat, ABH 2001, 258.

[14] John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 126.o.

[15] Tóth Gábor Attila: Az emberi méltósághoz való jog és az élethez való jog. In: Halmai-Tóth: Emberi jogok. im. 294.o.

[16] 64/1991. (XII.17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 303.

[17] 28/1994. (V.20.) AB határozat, ABH 1994, 134.

[18] 28/1994. (V.20.) AB határozat, ABH 1994, 134.

[19] Hoffmann Zsuzsanna: Az emberi méltóság kérdéséhez. Publicationes Universitatis Miskolcinensis

Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXII., Miskolc, 2014. 81. o.-82. o.

[20] Frivaldszky János: A jogfilozófia alapvető kérdései és elemei.  Szent István Társulat, Budapest, 2013. 36. o.

[21] Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1991, 68. o.

[22] Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön párhuzamos véleménye, 23/1990. (x.31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 95.

[23] 23/1990. (X.31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 93.

[24] 23/1990. (X.31.) AB határozat, ABH 1990, 103.

[25] Sólyom László párhuzamos véleménye, 23/1990. (X.31.) AB határozat, ABH  1990, 88, 105-106.

[26] Tóth Gábor Attila: Az emberi méltósághoz való jog és az élethez való jog. In: Halmai-Tóth: Emberi jogok. im. 310.o.

[27] 8/1990. (IV.25.) AB határozat, ABH 1990, 44, 45.

[28] Balogh Zsolt: Alapjogi tesztek az Alkotmánybíróság gyakorlatában. In: Halmai: A megtalált alkotmány? im.  126.o.

[29] Magyar büntetőjog: Általános rész. Szerkesztette: Horváth Tibor-Lévay Miklós. CompLex Kiadó, Budapest, 2014.

[30] 23/1990. (X.31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 92.

[31] Magyarországon kihirdette: 1993. évi XXXI. törvény

[32] Magyarországon kihirdette: 1995. évi II. törvény

[33] 1/1999. (I.14.) OVB határozat; 8/1999. (III.29.) OVB határozat

[34] Eszerint nem lehet országos népszavazást tartani hatályos nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, illetve az e kötelezettségeket tartalmazó törvények tartalmáról

[35] 64/1991. (XII.17.) AB határozat, ABH 1991, 297.

[36] Lábady Tamás párhuzamos véleményében, nem csak formai, hanem tartalmi szempontból is alkotmányellenes az abortusz megengedése, hiszen a fogamzáskor keletkezett emberi életnek alanyi joga van a megszületéshez.

[37] 1992.évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről

[38] 48/1998. (XI.23.) AB határozat, ABH 1998, 333.

[39] Bándi Gyula: Környezetjog. Szent István Társulat, Budapest, 2014. 113. o.

[40] Tersztyánszkyné Vasadi Éva alkotmánybírónak a 22/2003. (IV. 28.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolása szerint, az élethez való jog és az emberi méltóság egységes, oszthatatlan mivolta mellett téves a két jog egymással való szembehelyezése.

[41] Jobbágyi Gábor: Eutanázia (kívánatra ölés). Magyar Bioetikai Szemle. Magyar Bioetikai Társaság, XVI. évf. 1-2. szám, Budapest, 2010. 39.o.

[42] Tóth Gábor Attila: Az emberi méltósághoz való jog és az élethez való jog. In: Halmai-Tóth: Emberi jogok. im. 358.o.

[43] Például a  Binder-ügy, ahol az anya gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, egyre elviselhetetlenebb fájdalmaktól kínzott gyermekét fojtotta vízbe vagy  az ápolónő, aki méreginjekcióval végzett az idős betegekkel.

[44] Az egészségügyről szóló 1997.évi CLIV. törvény.

[45] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235.

[46] 11/1992. (III.5.) AB határozat, ABH 1992, 77,83.

[47] 6/1998. (III.11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 99.

[48] 1998. évi XIX. törvény a bünetőeljárásról. 237. § (3) bekezdés

[49] Sólyom László különvéleménye, 2/1990. (II.18.) AB határozat, ABH 1990, 18, 23.

[50] Sólyom : Az alkotmánybíráskodás… im. 43.o.

[51] Bette Novit Evans: Religious Freedom vs. Compelling State Interests. Kripke Center for the Study of Religion and Society. Omaha, Nebraska, 1998. Volume 9, Number 2.

[52] 20/1990. (X.4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71.

[53] 56/1994. (XI.10.) AB határozat, ABH 1994, 312,313.

[54] 2/1990. (II.18.) AB határozat, ABH 1990, 18, 20.

[55] 20/1990. (X.4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71.

[56] 11/1993. (II.27.)  AB határozat, ABH 1993, 109, 110.

[57] Vörös Imre párhuzamos indokolása, 56/1995. (IX.15.) AB határozat, ABH 1995, 260,273-274.

[58] Sólyom: Az alkotmánybíráskodás… im.  395-397.o.

[59] http://goo.gl/Cln4jA

[60] Balogh Zsolt: Alapjogi tesztek az Alkotmánybíróság gyakorlatában. In: Halmai: A megtalált alkotmány? im. 131.o.

[61] 30/1992. (V.26.) SB határozat. ABH 1992, 167, 178.

[62] Sólyom: Az alkotmánybíráskodás… im. 395.o.

[63] Sólyom: Az alkotmánybíráskodás… im. 627.o.

[64] 20/1990. (X.4.) AB határozat, ABH 1990, 71.

[65] Balogh Zsolt: Alapjogok korlátozása az új alkotmányban. Pázmány Law Working Papers 2011/19. 8. o.

[66] 30/1992. (V.26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 170-171.

[67] 22/2012. (V.11.) sz. AB határozat.

[68] Sári János: Az Alkotmány 61. §-ához fűzött magyarázat. In: Az Alkotmány magyarázata. Budapest, KJK_Kerszöv, 2003.-593-594.

[69] 25/1991. (V.18.) AB határozat, indokolás I. pont.

[70] 18/2000. (VI.16.) AB határozat, Indokolás III. 4.pont.

[71] 30/1992. (VI.10.)-megnézni

[72] Udvardy Sándor: A médiaszabályozás alkotmányos alapjai, a kommunikációs alapjogok. In: Magyar és európai médiajog. Szerkesztette: Koltay András-Nyakas Levente. CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft, Budapest,  2012. [a továbbiakban: Koltay-Nyakas: Magyar és európai…] 132-133.o.

[73] Halmai Gábor: Kommunikációs jogok. Budapest, Új Mandátum 2002. 114. o.

[74] David. R. Dow: The Moral Failure of the  Clear and Present Danger Test. William and Mary Bill of Rights Journal, Summer 1998. 733.

[75] Pl.: Edwin Baker, amikor azt írja, hogy az állam legitimitása az emberek egyenlőségének és autonómiájának tiszteletétől függ, ezt az állam csak akkor tarthatja tiszteletben, ha az emberek kifejezhetik az általuk vallott értékeket, függetlenül attól, hogy mely értékek ezek és mennyire sérthetnek más embereket. Edwin C. Baker: Gyűlöletbeszéd. Fundamentum, 2008/2.6-9.

[76] Frederick Schauer: The Exepcional First Amendment. Harvard University, John F. Kennedy School of Government, Faculty Research Working Paper Series, RWP 05-021, February 2005. 9-10.

[77] Ronald Dworkin: Foreword. In: Ivan Hare-James Weinstein (szerk.): Extreme Speech and Democracy. Oxford University Press, 2009.

[78] 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 230.

[79] 30/1992. (V.26.) AB határozat

[81] 12/1999. (V.21.) AB határozat, ABH 1999, 106.

[82] BH 2005 .46.

[83] 18/2004. (V.25.) AB határozat, ABH 2004, 303.

[84] 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről. 269/B. § (1) bekezdés

[85] 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről 269/B. § (2) bekezdés

[86] 14/2000. (V.12.) AB határozat, ABH 2000, 83.

[87] 13/2000. (V.12.) AB határozat, ABH 2000, 61.

[88] 1006/B/2001. AB határozat

[89] 165/2011. (XII.20.) AB határozat, ABH 2011, 165.

[90] Framework Decision on Racism and Xenophobia 2008/913/JHA.

[91] 16/2013. (VI. 20.) AB határozat, ABH 16/2013.  544.

[92] http://goo.gl/sEsnAM

[93] A sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 15. § (3) bekezdés.

[94] 20/1997. (III.19.) AB határozat, ABH 1997, 85.

[95] 1047/1974. (IX.18.) MT határozat a Magyar Rádióról és Magyar Televízióról, 6. pont.

[96] 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 233. , 230.

[97] 47/1994. (X.21.) AB határozat, ABH 1994, 281.

[98] Horváth Attila: A magyar média a rendszerváltástól 1998-ig. In: A magyarországi médiaháború története- Média és politika 1989-2010. Szerkesztette: Paál Vince. Wolters Kluwer Kft, Budapest, 2013.

[99] 22/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1999, 176., 195.

[100] http://goo.gl/wVKNE7

[101] 34/2009. (III.27.) AB határozat.

[102] 165/2011. (XII. 20.) AB határozat.

[103] Kóczián Sándor: Gyermekvédelem a médiajogban. NMHH Médiatanács Médiatudományi Intézete. 2014. 178.o.

[104] Locke: Értekezés… im. 126.o.

[105] Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata 17. cikkely

[106] http://goo.gl/USLIuK

[107] Sólyom: Az alkotmánybíráskodás… im. 625.o.

[108] 64/1993. (XII.22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 381.

[109] 25/2006. (VI. 15.) AB határozat, ABH 2006.

[110] 42/2006. (X. 5.) AB határozat.

[111] Téglási András: A hatékonyság kérdése a tulajdon kisajátítása kapcsán. In.: Iustum Aequum Salutare. VIII. 2012. 3–4. 179-178.o.

[112] 45/1997. (IX. 19.) AB határozat, ABH 1997, 311. 317. 318.

[113] 64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993. 380.

[114] 35/1994. (VI.24.) AB, ABH 1994, 197, 200, 201.

[115] Kovács Krisztina: A hátrányos megkülönböztetés tilalma. In: Halmai-Tóth: Emberi jogok im. 365 .o

[116] http://goo.gl/ggbYfp

[117] 9/1990. (IV.25.) AB határozat, ABH 1990, 48.

[118] Kovács Krisztina: A hátrányos megkülönböztetés tilalma. In: Halmai-Tóth: Emberi jogok im. 380.o.

[119] http://goo.gl/HR56jj

[120] 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280.

[121] 34/1992. (VI. 1.) AB határozat, ABH 1994, 1992.

[122] Az ,,egyéb helyzet” nyitva hagyja az egyébként nem taxatív felsorolás körét, melyet az Alaptörvény a fogyatékosságon alapuló megkülönböztetés tilalmával egészít ki

[123] Sólyom: Az alkotmánybíráskodás… im. 409.o.

[124] 4/1993. (II.28.) AB határozat, ABH 1993. 48, 51.

[125] 46/1994. (X.21.) AB határozat, ABH 1994. 260, 270.

[126] Sólyom: Az alkotmánybíráskodás… im. 506.o.-507.o.

[127] 55/2001. (XI.29.) AB határozat. ABH 2001, 442.

[128] Gyülekezésről szóló 1989. évi III. törvény 5 §.

[129] APEH Üldözötteinek Szövetsége, Iványi, Róth and Szerdahelyi v. Hungary, 32367/96, Judgment of 5 October 2000.

[130] http://goo.gl/USLIuK

[131] http://goo.gl/3OtILI

[132] 2/1990. (II. 18.) AB határozat, ABH 1990, 18. 20.

[133] 30/1992. (V.26.) AB határozat, ABH 192, 167.

[134] 34/1994. (VI.24.) AB határozat, ABH 1994, 177.

[135] 21/2013. (VII. 19.) AB határozat. ABH 2013.643.

[136] 12/2004. (IV. 7.) AB határozat, ABH 2004, 217, 221.

[137] 12/2004. (IV. 7.) AB határozat, ABH 2004, 217, 228.

Jogi publikáció
Dr. Morvai Viktória: A kiskorú veszélyeztetése bűntettének történeti fejlődése, valamint a hatályos német és francia szabályozás (2016.)

„ A jó nevelő a rossztól csupán az elkövetett hibák számában, az elkövetett igazságtalanságok mennyiségében különbözik. Van olyan hiba, amelyet a jó nevelő csak egyszer követ el, majd ha kritikusan meggondolja, sohasem ismétli meg.(…) A rossz nevelő a saját hibáiért a gyermeket teszi felelőssé.”[1] I. Bevezetés A gyermekkorúak sérelmére 2012-ben …

Jogi publikáció
Dr. Morvai Viktória: A kiskorú veszélyeztetése bűntettével kapcsolatos büntetéskiszabási és egyéb eljárásjogi kérdések, javaslatok (2016.)

A bűncselekmény szabadságvesztéssel büntetendő, melynek tételkerete 1-5 évig terjed. A büntetéskiszabás tekintetében az általános rész rendelkezései irányadóak azzal, hogy amennyiben az elkövető fiatalkorú, figyelemmel kell lenni a rá vonatkozó speciális anyagi jogi és eljárásjogi rendelkezésekre (ld. 56. Bkv.). A bírónak a vádirati tényállás vizsgálatakor különös figyelemmel kell lennie az 1978. …

Jogi publikáció
Dr. Morvai Viktória: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette, vagyis a hatályos törvényi tényállás szerkezete és klasszikus dogmatikai elemzése (Btk. 208. §) (2016.)

A tényállás törvényen belüli elhelyezéséből következtethetünk a védendő jogtárgyak körére, azaz arra az absztrakt értékre, melynek védelme társadalmi érdek. Ezt támadja a jogellenes cselekmény, ezt védi az „alkotmányos büntetőjog” [1] eszméinek megfelelően „végső szankciós zárkőként” [2] a büntetőjog. A jogalkotó a Btk. XX. Fejezetében, a gyermekek érdekét sértő és a család elleni bűncselekmények címszó …